Néha rajtakapom magam, hogy éppen azon magyarázkodom a tükör előtt, miért nem volt időm edzeni, vagy miért vettem meg azt a drága holmit, amire igazából semmi szükségem nem volt. Ismerős az érzés? Amikor a tetteid és a meggyőződéseid homlokegyenest ellenkeznek egymással, az agyad azonnal bekapcsolja a belső kármentő üzemmódot. Ezt hívják a pszichológiában kognitív disszonanciának, és a kognitív disszonancia a hétköznapokban: miért hisszük el a saját hazugságainkat, és hogyan találjunk vissza a hiteles önképhez? kérdéskör pontosan azt a folyamatot írja le, ahogy önmagunkat próbáljuk megnyugtatni.
Képzeld el, hogy az egész életed egy szép, rendezett könyvespolc. Szereted azt hinni, hogy te egy logikus, következetes és jó ember vagy. Aztán hirtelen történik valami, ami nem passzol a polcra. Például tudod, hogy az egészséges életmód fontos, mégis megeszel egy egész tábla csokit este tízkor. A két gondolat üti egymást, ez pedig kényelmetlen, sőt fájdalmas érzés.
Az agyad utálja ezt a feszültséget. Olyan, mint egy rosszul illeszkedő cipő, amit minél hamarabb le akarsz dobni. Mivel a múltbeli tettedet már nem tudod meg nem történtté tenni, inkább az elmédet alakítod át. Elkezded mondogatni magadnak, hogy a csoki jó a stressz ellen, vagy hogy ma már amúgy is sokat mozogtál, szóval belefér. Ez a belső önigazolás mechanizmusa.
A hiteles önképhez vezető út nem ott kezdődik, hogy soha nem hibázunk, hanem ott, hogy felismerjük a saját ködösítéseinket. Azért hisszük el a hazugságainkat, mert az igazság néha túl súlyos. Egyszerűbb azt mondani, hogy a főnököm a hibás a munkahelyi kudarcért, mint beismerni, hogy nem készültem fel eléggé.
Ez a védekezési mechanizmus egyfajta mentális fájdalomcsillapító. Ha elhisszük, hogy a döntésünk logikus volt, a bűntudat azonnal elpárolog. Csakhogy van egy bökkenő: minél többször alkalmazzuk ezt a trükköt, annál jobban távolodunk a valóságtól. Elveszítjük a kapcsolatot azzal, akik valójában vagyunk, és helyette egy olyan karaktert kezdünk el játszani, akit magunk találtunk ki.
Nem könnyű észrevenni a saját hazugságokat, mert pont az a céljuk, hogy észrevétlenek maradjanak. Mégis vannak árulkodó jelek, amikre érdemes odafigyelni. Ha azt veszed észre magadon, hogy túl hevesen próbálod meggyőzni a környezetedet egy döntésed helyességéről, az gyanús.
Ha már érzed, hogy valami nem stimmel, és szeretnél őszintébb lenni magaddal, a legfontosabb eszközöd a radikális őszinteség. Nem arról van szó, hogy ostoroznod kellene magad minden hiba miatt, hanem arról, hogy megengeded magadnak a tökéletlenséget.
Ne menekülj az üresség vagy a bűntudat elől. Amikor érzed a disszonanciát, állj meg egy pillanatra. Ne kezdj el azonnal magyarázkodni vagy kifogásokat keresni. Csak figyeld meg az érzést, és mondd ki: igen, most éppen ellentmondásban vagyok önmagammal. Ez a pillanatnyi megállás segít abban, hogy ne az automatikus hazugságokkal válaszolj a helyzetre.
Gyakran azért hazudunk magunknak, mert olyan elvárásoknak akarunk megfelelni, amik valójában nem is a mieink. Ha az értékrended és a tetteid között folyamatos a szakadék, talán az értékrended szorul frissítésre.
A hitelesség nem azt jelenti, hogy tökéletes vagy. A hitelesség azt jelenti, hogy vállalod a gyengeségeidet is. Amikor rájössz, hogy megint a kognitív disszonancia csapdájába estél, ne kezdj el magadon dühöngeni. Kezeld úgy a helyzetet, mint egy kívülálló, aki egy barátjának segít tisztán látni.
A cél nem az, hogy soha többé ne hazudjunk magunknak, hiszen az emberi természet része az önámítás. Az igazi változás ott kezdődik, amikor felismerjük a mintázatokat, és egyre kevesebb időt töltünk a saját magunk gyártotta illúziók börtönében. Amikor legközelebb azon kapod magad, hogy magyarázkodsz a tükör előtt, csak mosolyogj egyet, és légy őszinte: néha bizony csak el akarod kerülni a kényelmetlen valóságot. És ez így van rendjén, amíg tudod, hogy ez csak egy játék, amit te űzöl magaddal.